ThystaWorld.Hu

Hogyan jelenik meg a hosszan tartó gyermekkori trauma komplex PTSD formájában? (2. rész)

3 perc

A gyermekkorban, esetleg nárcisztikus személlyel való együttélés (esetleg mindkettő, mint nálam) után kialakult C-PTSD egy nagyon aljas, mélyreható jelenség. Amikor valaki diagnosztizálja magát ezzel akár internetes cikkekből, vagy akár ha terapeuta, szakember közli vele, hogy C-PTSDje van, egy érdekes mechanizmus lép életbe.

Megszoktuk, hogy ha “bélyeget kapunk”, mint megfáztam, eltört a lábam, vírust kaptam, stb.. elkezdjük valamiféle beteségként kezelni, ami “van” ott valahol “nekünk”.

A pszichológia és a lélek azonban más, mint egy megfázás. A megfázástól szenvedünk, fáj az orrunk, torkunk. Törött lábnál a lábunk fáj, és megszakítja addigi életmódunkat, még ha csak átmenetileg is.

Ezekről mindről elmondható, hogy lelkileg, mentálisan is hat, akinek életében fájt már a foga, az nagyon jól tudja, hogy a fizikai fájdalom egy idő után konkrétan fárasztó, mint fizikálisan mind mentálisan.

A C-PTSD és bármilyen trauma által okozott sztori azonban más. Bármilyen megfázásnál, betegségnél, még ha komoly lelki problémákat is okoz, mindig el tudjuk választani, hogy hol ér véget a probléma (törött láb pl.) és hol kezdődik a mi reakciónk a problémára.

A C-PTSD azonban a “részed lesz”. Ez kicsit rossz megfogalmazás, mivel olyan, mintha azt írtam volna, hogy személyiségzavarod lesz, ami nem igaz (attól függetlenül, hogy létezik C-PTSDre épült személyiségzavar, ezt borderline személyiségzavarnak hívják, de kérlek, ha C-PTSD-d van, ne diagnosztizáld most magad borderline-nal, ha az lennél akkor ezt most nem valószínű, hogy olvasnád). De az mindenképpen igaz, hogy a belső világodat, téged megfertőz a trauma.

Én ezt akkor vettem észre, mikor egyszer hazafelé jöttem délután a bevásárlóközpontból. Sose állt tőlem nagyon távol a verekedés, balhék, meg ugye a gengszter világ mint világnézet vagy gengszterfilmek is mindig a kedvenceim közé tartoztak (attól függetlenül hogy végtelenül békeszerető embernek tartom magam), éppen ezért nem vettem észre, milyen szinten él bennem a múlt még mindig. Azon kaptam magam az utcán menet, hogy ha szembe jött két-három gyanús alak (értsd: többnyire közlúzerek akik két sör után Rambonak és Jackie Channek érzik magukat), akkor bennem kb a következő történt: lehettek 40 méterre is, megfigyelő típus léterme 1-2 mp alatt kiszúrom a potenciális ellenfeleket, öltözetük, járásuk alapján (van-e a kezükben sör, hangosak-e, stb.), ennek vannak jelei. 30 méternél már gyakorlatilag csak őket néztem és rajtuk gondolkodtam, 20 méternél legalább 3-4 féle verziót képzeltem el, hogy mit csinálhatnak majd, mire pedig 4 méterre értek, mindegyik verzióra volt is bennem egy reakció (“a bal oldalit orrbarúgom, valószínűleg simán eltalálom az orrát spiccel, ezután nem rá reagálok hanem azonnal megütöm a másikat, ….”).

És ahogy ezt észrevettem magamon, rájöttem hogy napi szinten csinálom ezt, és hogy nem, ez semmilyen körülmények között nem nevezhető normálisnak, sőt, a tények alapján az ilyen esetek 90%-ában az egyetlen ijesztő személy a jelenetben én vagyok.

Nem egyszer volt, hogy már azt éreztem egész biztosan ütni fogok ha csak megszólalnak, majd egy nagy “Szeeeeeevaaasz tesáám” megszólítás ébresztett rá hogy egy vagy több régi haverom az.

A mondandóm lényege, hogy a C-PTSDben szenvedő ember hajlamos egy tökéletes tévedést alapértelmezésnek venni, mégpedig azt, hogy a C-PTSD az valami “külső”, megfogható dolog. Ha ez így lenne, nem kapnának emberek deperszonalizációs zavart (gyakorlatilag C-PTSD, egyéb extra érzelmi, mentális gyerekkori bántalmazásokkal), nem szenvednének C-PTSD-ben évekig, vagy amerikai katonák nem lőnek fejbe magukat a flashbackektől való menekülésben.

Folyt. köv.

Mennyire tetszett ez a cikk neked?

Kattints egy csillagra!

Értékelés állása: 5 / 5. Értékelések száma: 1

Még nincs értékelés! Legyél az első.

Csapasd másoknak is! Valszeg unatkoznak és hülye Facebook posztokat olvasnak.